Gondolatok életem második futóversenyéről, az '
I love Balaton Éjszakai Futásról', megkésve...
Nagy izgalmakkal indultam útnak július 19-én, szombaton reggel Balatonfüredre, ezúttal nem csak azért, mert végre találkozhattam Laurával, hanem a versenydrukk miatt is. Emellett fáradt és nyűgös voltam az egész hetes munka, kánikula, kevés pihenés, folyamatos korán kelés miatt, és erre még rájött egy általános iskolányi izgő-mozgó gyerek a vonaton - oda a kis szaros nyugalmam. Nem az ő gyerekségükkel van baj, hanem azzal, hogy 33 leszek, és ezért néha feljogosítva érzem magam némi többletcsendre és -nyugalomra, "nekem ez jár"-alapon... nem mindig érek célt maradéktalanul a "fogadj mindent úgy, ahogy jön" belső mantrázgatásával, így fogtam a nagytáskát, és átcuccoltam 2 kocsival arrébb, egy töküres fülkébe. Csend és nyugalom - végre.
Tudni kell, hogy a jobb lábam még mindig nem volt 100%-os szombaton, az egy hónapja történt túledzés (aki esetleg emlékszik: az 5 km-es PB-döntögetős vagánykodásról van szó) következtében fellépő lábszár- (főleg sípcsont-) fájdalom nem múlt el teljesen. Gyógyult folyamatosan, csak baromi lassan. Ennek következtében heteket hagytam ki, gyakorlatilag azóta nem volt egy normális, menetrendszerű edzésem, csak 1-2 próbafutogatás, amelyek után mindig visszajött a nagyobb fájdalom néhány napra. Most viszont a szokásos nyavajgás után legbelül tényleg azt éreztem, hogy menni fog ez a 7 km, nem érdekel a lábam, a gyaloglás nem fáj, a lépcsőzés picit, de végigtolom, aztán majd másnap meglátjuk. Olyannyira elhatalmasodott rajtam ez a "nem érdekel"-ség, hogy még pulzusmérőt se vittem magammal, mondván, elég nekem a lábam, nem akarok még amiatt is stresszelni, hogy szar a pulzusom az edzéshiány miatt (egyébként is). Jól akarom érezni magam és kész!
Kora este elindultunk a Vitorlás térre átvenni a rajtcsomagot, és megtörtént egy régen várt találkozás is egy régen látott középsulis osztálytárssal, Tomán Edinával, aki az infós sátorban nagy-nagy türelemmel és kedvességgel fogadta a sokszor nem túl értelmes kérdéseket. Mivel ezt a blogot főleg futók olvassák (ha egyáltalán olvassa valaki :)), úgy gondolom, Edinát nem kell bemutatnom senkinek, aki a futás világában egy kicsit is járatos. Méltán lehet példaképe bárkinek. Sajnos nem tudtunk sokat beszélgetni, de az a kevés is nagyon jó volt. Párjával, Mátéval, aki a verseny egyik szervezője volt, sajnos még annál is kevesebbet beszélgettünk, de majd legközelebb, ha nyugisabb körülmények között tudunk találkozni. A rajtnál még összefutottunk Edinával, sok szerencsét kívántunk egymásnak, aztán következett a rajt!
Felvettük a boly tempóját, amelyben haladtunk, és az első 1-2 kilométerünk arról szólt, hogy vitt a mezőny:
"5:30-as a tempó, ne rohanjunk!";
"6:00 alatt vagyunk már megint, vegyünk vissza egy kicsit!" és hasonlók. Nem akartuk elfutni az elejét, én konkrétan 7-es ezrek környékén terveztem végignyomni a versenyt, éppen csak a záróbiciklis előtt. Egyrészt a lábam, másrészt pedig a kihagyott edzések miatt is - egyszerűen nem tudtam, hol tartok, mit bírok és mit nem, úgyhogy az óvatosság jegyében akartam lefutni a versenyemet. A 2. km-nél konstatáltam, hogy még mindig könnyen mozgok, a fájdalmat alig érzem a lábamban, és orron át, nyugodtan lélegzem, ettől megnyugodtam. Aztán jött az emelkedő, szépen megfutottuk, majd közeledtünk a féltávnál felállított frissítéshez, ahol sajnos elveszítettük egymást Laurával a nagy kavalkádban. Sebaj, futottam tovább, gondoltam, majd megvárom a célbaérés után (ezt az önbizalmat, öcsém! :))
Jött a Kiserdő, amely, bár egyszer már sétáltunk ott Laurával, most határozottan hosszabbnak tűnt. És sötétebbnek is. Konkrétan telefonnal világítottam magam előtt, a hátam mögött néhány leány mondta is, hogy milyen jó, mert nem látnának semmit. Vigyázni kellett minden lépésre, kihívás volt és ezzel együtt élvezetes szakasza is a versenynek. És még szürkület volt! Nem tudom, hogy a félmaratonisták a harmadik körben mit láttak az addigra már minden bizonnyal bunkersötét Kiserdőben, ha mondjuk fejlámpa vagy egyéb világító alkalmatosság nélkül indultak el.
Nemsokára elérkezett a
lejtő,
minden lejtők lejtője, a Deák Ferenc utca, amiről a verseny előtt pár héttel még azt hittük, hogy itt majd felfelé kell futni. Hála Istennek nem, sőt, elég rendesen lehetett volna csapatni lefelé, ha nem lett volna olyan a lábam, amilyen, úgyhogy óvatos duhaj voltam. Azért arra ügyeltem, hogy ne maradjak le, ne nagyon előzzenek. A lejtő után már voltak olyan gondolataim, hogy
"sok van még hátra?" meg
"tényleg ilyen hosszú 7 km?" és hasonlók, de meglepően jól bírtam még mindig, és a Tagore sétányra kanyarodva, a cél előtt kb. 500 méterrel sem éreztem azt, hogy olyan nagyon megterhelt volna ez a 7 kili. A célba beérve még intettem is a fotósnak, jól éreztem magam, kellemes fáradtság volt rajtam, és nagyon büszke voltam arra, hogy megállás és belegyaloglás nélkül, az emelkedőket is megfutva, sérült lábbal, 6:30-as átlaggal le tudtam futni a versenyt. 7032 méter, 45:32. Nem rossz :)
A célbaérés utáni célirányos tolongás juttatta eszembe, hogy elméletileg érmet is kapunk, de ez addig eszembe sem jutott. Örültem a sikeremnek és emésztgettem a verseny adta élményt és hangulatot. Sokáig gondolkodtam a versenyt követő elégedetlenkedő hangok miértjén, de talán majd egy másik poszt keretében fogok írni erről. Én nagyon jól éreztem itt magam, jövőre is veled, I love Balaton, ugyanitt.
Slusszpoén no.1: mialatt arra vártam a verseny utáni nyújtós-elvonulós fázisban, hogy mikor fut be Laura, kiderült, ő előttem ért célba! Miután elkeveredtünk egymástól a féltávos frissítőnél, szentül meg voltam győződve róla, hogy előtte vagyok :) Minden tiszteletem az övé, nagyon szépen helytállt, nekem meg egy kis tasli, amiért fel sem merült bennem, hogy gyorsabb, jobb, ügyesebb lehet nálam! Pedig az volt! Bocsi, Szívem, legközelebb nem leszek ilyen nagyképű! :)
Slusszpoén no.2: a lábam persze nem bírta ezt a terhelést, másnap kiderült. Még csak hazamentem valahogy Dunakeszire, de hétfőn alig bírtam lábra állni. Lábszár, combhajlító, csont, ízület, izom - térdtől lefelé és lábfejtől felfelé mindenem fájt, ami csak létezik. Azóta (július 19.) nem futottam :( Teljes, önkéntes korlátozás van, csak akkor fogok futni, ha már egy hete semmit nem érzek. Már alakul... ;)
