Ma teljesítettem a több mint két hónapja tartó újrakezdő időszakom 100. km-ét. Valójában már nem is nevezem magam újrakezdőnek, inkább kezdőnek, annyira más ennek a munkának a minősége, mint a sok évvel ezelőtti ad hoc-futások koncepciótlansága.
És ha már 100. km, miért ne kössük össze egy kis "vizsgával", nevezetesen: mit tudok 5 km-en? A Runtastic-appban van egy challenge-opció, aminek lényege, hogy saját, korábban rögzített futásaival versenyezhet az ember, így én kiszemeltem magamnak a május 11-i futóversenyen futott 5 km-t. 32:23. Ennél kell jobbat menni, lehetőleg leállás nélkül. Úgy, hogy nem nézem a pulzust (tudatos elhatározás volt), hanem érzésre futok, úgy, hogy nincs meg a verseny hangulata által garantált plusz löket, és úgy, hogy ott van egy kis belső kényszer, hogy azóta eltelt több mint 1 hónap, 16 edzéssel és 58 lefutott km-rel - illene hát jobbat futni. És, bevallom: az elmúlt hetek aerob-zónás, nemfáradós edzései után hiányzott már egy kis szenvedés... :)

Elindultam reggel 8-kor, még nem volt túl meleg, viszonylagos nyugi az utcákon, pont jó. Azért a pulzusmérőt felapplikáltam, hogy utólag lássam, mennyire vagyok még macskajancsi.

Erősen kezdtem, nem csak érzetre, ezt a később megnézett pace-értékek is alátámasztották (képet lásd lejjebb). Már pár perc után nyitott szájjal lélegeztem be-ki, oxigénhiányos állapot, anaerob-zóna, nesze neked, Ádám. Macskajancsi vagy. Nem baj, menjünk tovább, egyelőre bírom. 2 km-nél éreztem először, hogy picit nehezül a dolog, ugyanakkor sosem futottam még ilyen tempóval azelőtt, úgyhogy a nehezülés érzése némiképp jogos volt. A futás második fele már egyre szenvedősebb volt, kisebb-nagyobb megállási kísértésekkel, de tartottam magam. Muszáj volt, mert elhatároztam, hogy nincs belegyaloglás! Kb. a 4. km-nél aztán lett: egy póráz nélkül sétáltatott zsebcirkáló elkezdett felém rohanni, először elölről, aztán, miután a gazdájával elhagytak, hátulról is, közben veszettül megugatott. Nem volt túl barátságos, de nem bántott, a gazdi mondta is, hogy "Csak játszik!"... Ez a kis közjáték azonban nekem pont elég volt ahhoz, hogy teljesen kizökkenjek az utolsó km-hez szükséges összpontosításból. Éreztem, hogy megugrott a pulzusom, itt volt a vége. Le kellett állnom, átváltottam gyaloglásra. Legnagyobb meglepődésemre pár másodperc múlva újból nekilódultam egy 5:00-körüli átlagtempóval (nehogymár ne legyen meg a 30:00 alatti idő egy kis vakarék miatt!), amit a végéig tartottam is. 5 km, állj. 29:35, 5:50-es átlagtempó. 30:00 alatt, ójessz. Pulzusmérőre rápillant: 185-ös átlag, 197-es max. Gyakorlatilag megegyezik a versenyen futott 5 km pulzusadataival. A fáradtság is hasonló. A különbség annyi, hogy akkor 6:31-es volt az átlagtempó, most meg 5:50. Mindenképpen értékelhető, érezhető fejlődés! :) Ami külön örömmel tölt el, hogy a futás után is késztetést éreztem arra, hogy a hazáig hátralévő kb. 500 métert futva tegyem meg, sőt, a 10. emeletre is a lépcsőn menjek fel. Mégegy konklúzió: a terhelés után hamarabb vagyok újra terhelhető, lásd kutyás szitu utáni gyors újraindulás, és a vége utáni hazafutás + lépcsőzés. Lehet, hogy gyorsabban áll vissza a pulzusom normál tartományba? Sajnos nem néztem. De edzettebb vagyok, mint egy hónapja, ez tuti :)

A holnapi, edzésterv szerinti 22 perces futásnál azért visszatérek a pulzuskontrollhoz, most egy darabig kielégítettem a szenvedés iránti vágyamat :)