Először is magamról néhány szót. Ádám vagyok, 32 éves. Mindig tele tervekkel és tele lustasággal. Mások motorja és önmagam fékje, ahogy azt a napokban megfogalmaztam egy munkahelyi továbbképzésen...
Múlt hét pénteken váltam. Nehéz időszakon vagyok túl, és ha őszinte akarok lenni, nem is igen vagyok túl rajta teljesen. De igyekszem! 2013. december 22-én megismerkedtem valakivel, akivel hihetetlen módon tudjuk húzni egymást fölfelé, és gyakorlatilag attól a naptól kezdve a páromnak is mondhatom, amiért nagyon hálás vagyok. Ha ő nincs, ma nem írom ezt a blogot. Együtt kezdtük a futást is. Ő Laura, és remélem, a jövőben ő is írni fog bejegyzéseket. :)
Manapság tele van a net futóblogokkal. Komoly futók komoly blogjaival. Minek mégegy? Mert ahány ember, annyi aspektus és annyiféle értelmezés. Mert terápia is. Észrevettem, hogy írásban könnyebben és frappánsabban meg tudom fogalmazni a problémáimat, érzéseimet, gondolataimat önmagam számára, mintha "csak" beszélnék róla. Tehát elsősorban magamnak írom. Fontos, hogy lássam, hol tartok éppen, és lássam a dolgok ívét, ha már elég idő eltelt ahhoz, hogy a "dolgok ívéről" beszélhessünk. És ha ebből csak egyvalaki is meríteni tud, már van értelme a nyilvános terápiának. Futni is terápiás célzattal kezdtem. Azért, hogy meghaladjam önmagam - nem csak fizikai síkon. Mert a futás ugyanannyira szellemi és lelki tevékenység is, mint fizikai. Szóval, elsősorban lelki élményekre, katarzisokra vágyom, amelyek által töltődhetek, fejlődhetek, választ kaphatok kérdésekre - önmagamról. Újra szeretném építeni önmagam, és úgy érzem, erre most a futás lesz a legalkalmasabb segítőm.
Mindig is szemeztem a sporttal, a sportos életmóddal, de soha nem vitt rá a lélek, hogy tartósan az életem részévé tegyem. Többször is elkezdtem, többször is abbahagytam. Én is az az ember vagyok, aki még az iskolában megutálta a futást, mondván: unalmas, szúr az oldalam, hamar elfáradok, kiköpöm a tüdőm... mi ebben a jó? Nem is értem, más hogy képes maratonokat futni. Baromi unalmas lehet.
Aztán, már jóval később, a baráti köröm által megismertem Gyurit, aki tesitanár, futó, újabban pedig a verseny- és közösségi sportszervezés felé vette az irányt... ő nyitotta fel először a szemem, az ő hatására kezdtem el azt a sportot 26-27 éves korom körül, amiről még 25 évesen sem gondoltam volna, hogy valaha űzni fogom. Nagy lelkesedésemben vettem is Polar-órát, futócipőt meg miegymást és belevetettem magam. Szigetkörök, 5-6-7 kilis duna-parti futások Dunakeszin, de a rendszertelenség, a koncepciótlanság, az edzésterv, az igazi elhivatottság és a partnerek (=motiváció) hiánya következtében egyre ritkultak a futások, majd végleg abbamaradtak.
Azóta volt egy házasságom, egy elhízásom, egy nagy fogyásom a paleolit-étrendnek köszönhetően, egy válásom... most pedig egy új, csodálatos kapcsolat elején járok, járunk Laurával (járunk? :)). Mielőtt elhangozna a kérdés, hogy mi köze mindennek egy futóbloghoz, elmondom, hogy nagyon is van köze, mert ez az én történetem, ez vagyok én jelenleg. Ezen történések, tapasztalatok következtében vagyok most ott, ahol. Ezért húztam újra futócipőt. Ezért fáj újra a bokám. Ezért olvasom újra a blogokat, az irodalmat a futásról. Keresek valamit, keresem önmagam. Élményeket, új impulzusokat, új barátokat, érezni akarom, hogy élek, hogy mozgom, hogy fáj. Futó akarok lenni, mert érzem, hogy ettől az egésztől nagyon sokat kaphatok.
Az utóbbi kb. 6 évben mindig szembejött velem a futás valamilyen formában, mindig kapom az élettől a kisebb-nagyobb noszogatásokat, hogy futnom kéne. Dolgom van vele, ez egészen biztos. Nehezen megy, az is biztos. De nagyon akarom, ez szintén biztos. Most itt állok a krisztusi kor küszöbén, és állítólag az ember ebben a korban még hozhat olyan döntéseket, amelyek megváltoztatják az életét. Ilyenkor még van annyi idő, hogy a nagy váltások kiérleljék magukat, de annyi már nincs, hogy halogatni lehetne. Szóval, nincs több kifogás: most vagy soha!
